Elment Komár Laci!

Régi szakmai és emberi kapcsolatban voltunk, személyesen 87-ben találkoztunk először. Mindig a laza, bohém arcát mutatta, valószínűleg az is volt! Néha meglepően, tök őszintén mesélt, panaszkodott, mondott el olyan történeteket a sztárvilágról, amik mellbe vágtak még engem is, pedig nem velem történtek meg.

Sokszor ugratott, viccelődött, szórta a poénjait! Szerette a szép nőket, a focit, szenvedélyes kapcsolat kötötte a Fradihoz, nem vetette meg a finom italokat sem, de 60-on túl is megmaradt az a fiatalos csibészség benne, amitől megszerettük.

Megszerettük, mint Előadót, és rajongtunk előadott dalaiért. A Postakocsi, a No miss!, a Táncoló fekete lakkcipő, a Halványkék szemek, a Fiam, a Reszket a Hold, az Amerika legszebb asszonya, a Húsz év múlva, az Elvis dalok, s a későbbiek közül a Férfiszív, ugye mekkora dalok?

Ezeken kívül még sok fülbemászó dalával szerzett örömet sokaknak, generációk táncoltak rájuk, és még most is énekelik ezeket. Mi is a mai napig játsszuk slágereit.

Több olyan szakmai fogást, trükköt tanultam Lacitól, amiket mindenkinek illene vagy kötelező lenne tudni, ha már egyszer színpadra áll közönség előtt! A lazasága mellett nagyon tisztelte a Közönséget, mindig kihangsúlyozta, hogy csak és kizárólag nagybetűvel írandó szó ez, s ha kimondjuk, akkor azonnal érezze a publikum, hogy ezt nagybetűvel mondjuk!

Egyet kihagytam a nagy dalok közül, melyet talán a legszívesebben énekelt, és a mai éjjel juthatott eszébe utoljára: Óh, csak a hajnal jönne már...!

Kedves Laci! Köszönök mindent!
Egyik közös munkánkon, a Mesztegnyői Rétesfesztiválon készült képpel köszönök el Tőled!

Isten Veled, nyugodj békében!